Mamatanoda
Mesék, receptek,szépségápolás,háztartási trükkök
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Méhecske hercegkisasszony
Egyszer egy kaptárban kis méhecske született. Gyönyörű volt. Szeme csillogó fekete gránit, szárnyai ezüstösen csillogtak a fényben, dereka vékony, mint egy cérnaszál. Ö lett a kaptár ékessége. Édesanyja a királynő büszke is volt rá. A méhek körülrajongták, és minden jóval elhalmozták. Hercegkisasszony volt a javából. A szépség azonban nem szállt a fejébe. Kedves volt mindenkivel. Segített, ahol tudott. Rengeteg játéka volt, de ö inkább tanulni szeretett. Minden érdekelte, ami a kaptárban történt. Állandóan kérdezgette édesanyját, mert mindent meg akart érteni. Mégis, egyre szomorúbb lett. Mindene meg volt, egyedül a szabadsága hiányzott. A kaptárból nem mehetett ki, pedig nagyon szeretett volna dolgozni. Hercegkisasszonynak azonban nem kellett dolgozni. A királynő munkája a kaptár irányítása, és az utódok nemzése volt. Búslakodott is e miatt, és gyötörte a kíváncsiság, hogy mi történhet odakinn, milyen a nagyvilág. Így történt aztán egy gyönyörű napfényes nyári reggelen, hogy a hercegkisasszony kiszökött. Amikor a dolgozók felsorakoztak, beállt közéjük a reggeli eligazításon, ahol a felderítők eltáncolták, hol van aznap a legtöbb virág.
Boldogan repült ki, a többiekkel, akik nem is vették észre a hívatlan vendéget.
A hercegkisasszony mámorosan röpködött, amíg elszakadt a csapattól. Ámulva nézte a réten a sok virágot, a patakot, az erdőt. Egy bogár jött felé az úton, földlabdát görgetett maga előtt.
- Hová viszed azt a földet? –kérdezte a méhecske.
- Tudod én ebbe rakom a tojásaimat. Így amikor a kicsik kikelnek, védve vannak addig, amíg meg nem erősödnek annyira, hogy megvédjék magukat. Van benne nekik ennivaló is. Engem ganajtúrónak hívnak, mert ezt a földlabdát most eldugom egy trágyahalomba, hogy melegen tartsa a kicsinyeimet.
Azzal továbbállt.
A hercegkisasszony körülnézett, de a fényes nap helyett csak hatalmas fekete felleget látott, ami gyorsan közeledett felé. Megróbált hazarepülni, de rájött, hogy eltévedt. Az eső esett, eláztatta fátyol szárnyait, és leesett a sárba. Szerencséjére csak egy rövid nyári zápor volt, így nem fulladt a vízbe. Kimászott a tócsa szélére, és sírva fakadt. Éppen akkor ment haza Zsófi az anyukájával. Meglátta, lehajolt érte, s berakta kicsi kosárkájába.
- Anyu, hazaviszem ezt a kis méhet, és megfürdetem.
- Jó, de reggel, ha megszáradt, el kell engedni, mert ők nem tudnak rabságban élni.
Otthon megfürdették, és lerakták az ablakpárkányra száradni. A hercegkisasszony olyan fáradt volt, hogy azonnal mély álomba merült. Reggel ébredt a napsütésre. Körülnézett a szobában, és odarepült a még alvó Zsófihoz.
- Ébredj, ki akarok menni!- zümmögte a fülébe, mire a kislány mosolyogva nyitotta ki a szemét.
- Örülök, hogy jól vagy. Várj, kinyitom az ablakot. Látlak még?
- Jót tettél velem, ezt meghálálom. – zümmögte a méhecske, és kirepült az udvaron álló fára. Akkor repült arra egy méhcsapat.
- Nézd milyen gyönyörű ez a méh! – kiáltotta egyikük. –Jó lenne nekünk királynőnek.
Mindnyájan körbevették, és királynőként bántak vele.
Zsófi nagypapája meglátta őket, és szép kaptárt készített nekik. Boldogan költöztek be. Ott is maradtak, és mézzel hálálták meg a segítséget.
--------------------------------------------------------------------------------------------
A Kaptár
A kaptárban télen sem áll meg az élet. Ilyenkor osszák be a méhek, hogy ki mit csináljon nyáron, és ilyenkor tanulják meg a munkákat. A legszebben zümmögőkből kapusok lesznek. Nekik kell vigyázniuk arra, hogy idegen méhek ne kerüljenek be a kaptárba, csak akik a jelszót tudják. Aztán vannak a doktorméhek. Ha valaki megsérül, vagy rosszul érzi magát, meggyógyítják a betegszobában. A nővérkék gondoskodnak róluk a lábadozás alatt. A legszebben táncolókból lesz a felderítő csapat. Ők repülnek ki először, és megkeresik a virágokat. Azután visszamennek, és a dolgozóknak eltáncolják, merre menjenek gyűjteni. A dolgozók begyűjtik a virágport, és a kaptárba viszik, ahol átadják a raktárosoknak, akik virágfajtánkként elrakják azokat. Innen viszik el a szakácsokhoz, akik mézet készítenek belőle. Fontos, hogy a szakácsok jól megtanulják a mézkészítés fortélyait, mert csak akkor lesz igazán finom a méz. Több fajta méz van. Az akácmézből van legtöbb. Kell hozzá hat puttony akácvirágpor. Lassú kevergetés mellett adunk hozzá két marék gyermekláncfű port, és hogy igazán megadjuk a bukéját, egy csipetnyi hársvirágporral ízesítjük.( Az igazán ínyencek még egy harmatnyi jázmint is szórnak bele!) Ezt kell kevergetni két hétig gondosan, nehogy csomós legyen. Majd mézfajtánkként jön a tárolás. Télen azután mindig van sok finomság. Az ebédlőben mindig sok dolgozó van. Körülöttük sürög, forog a konyha személyzete, akik minden kívánságukat lesik. A zümmögökórus halk zenével teszi kellemesebbé a kaptárban töltött hosszú téli hónapokat. A helyi fodrász a potrohukon igazítja a bolyhokat. Mások a kaptárt csinosítgatják, kijavítják az apró hibákat. Vannak, akik csak a királynőt szolgálják. Neki külön udvartartása van, akik minden kényelemről gondoskodnak a királynő családjában. A gyerekeknek külön részleg van a kaptárban. Dadusok nevelik a bébiket, amíg el nem érik az óvodáskort. Attól kezdve ovisok lesznek, ahol már bizony tanulgatják a virágokat, a szép repülést, és a jó magatartást. A méheknél ugyanis a csapatmunka a legfontosabb, és ezt a törvényt nem szabad megszegni. Innen mennek tovább az iskolába. Itt a tanárok megtanítják, hogyan kell virágport gyüjteni, melyik mikor szedhető. Mire kell vigyázni, ha teli kosárral repülnek haza, és mit kell tenni, ha véletlenül elszakadnak a többi méhtől, és eltévednek. A nap állásáról mindent tudni kell, mert az a legfontosabb tájékozódási pont.
Nem unatkozott senki. Mire észrevették megérkezett a tavasz, és csodásan melengető napfénnyel csalogatta ki őket a kaptárból.
Bársonyka
Itt született egy csodálatos kicsi méh, akit Bársonykának neveztek el, gyönyörű bársonyos potroháról. Méhecske hercegkisasszony, a királynő nagyon szerette, és őt is királynőnek nevelték. Mire az iskola végetért, eljött a tavasz, kitárult a kaptár ajtaja, beragyogott a nap. A méhek vidáman rajzottak ki, hogy feltöltsék a raktárakat virágporral. Bársonyka sóvárogva nézte őket.
- Szeretnél te is kimenni egyszer? – kérdezte tőle a mamája.
- Az nagyon jó lenne! – sóhajtotta Bársonyka.
- Akkor ma este korán feküdj le, hogy holnap kipihenten tudj kimenni dolgozni!
Nem kellett kétszer mondani Bársonykának. Már sötétedés előtt lefeküdt, de alig aludt valamit a nagy izgalomtól. Reggel korán felkelt, megmosdott, (még fogat is mosott!) és sorakozóra elsőként érkezett.
A felügyelő a legjobb dolgozóra bízta Bársonykát, hogy segítsen neki.
- Figyeld jól meg a felderítők táncát, aztán repülünk dolgozni.
Úgy is lett. Gyönyörű virágok mellett repültek el, míg megtalálták a kis erdőt. Bársonyka szinte beleszédült a virágillatba. Nagyon igyekezett, nem akart lemaradni a többiektől. Észre sem vette, hogy annyira telerakta a kosárkáját, hogy a nehéz súlytól már nem tudott fölrepülni.
- Semmi baj! Nézd ez a virág porzója. Innen gyűjtjük a virágport. Ez meg itt középen a bibe. Ha teszel rá a virágporból, megtermékenyíted. Mi is ezt tesszük, ezért a virágok mindig szívesen látnak bennünket. Nem csak magunkért kell dolgoznunk, hanem azért is hogy a környezetünkkel is jót tegyünk. Ettől válik a munka örömmé.
Így is tettek. Egész nap térültek-fordultak a teli kosarakkal. Este aztán fáradtan ültek le vacsorázni.
Bársonyka is elmesélte az anyukájának mi történt, aztán mély álomba zuhant.
Ezen a napon értette meg: A JÓL VÉGZETT MUNKA UTÁN JÓLESIK A PIHENÉS.
Bársonyka elköltözik
Nyár közepén egy szép délután édesanyja így szólt Bársonykához.
- Drága gyermekem, most már felnőtt vagy. Eljött az idő, hogy te is családot alapíts. Itt már nagyon sokan vagyunk, el kell mennetek. Ne félj, jó gazdánk van, és ha kérjük, biztosan készít nektek is új kaptárt. Válaszd ki holnap azokat a méheket, akiket magaddal szeretnél vinni. Ők lesznek majd az új családod.
- Mama veled szeretnék maradni! Olyan jó volt gyereknek lenni. És ha nem lesz jó az új kaptárban? Engedd meg, hogy maradjak még kérlek!
De a mama szelíden, nagy-nagy szeretettel megsimogatta, és így szólt.
- Ez az élet rendje. Megszületünk, s még semmit sem tudunk a környezetünkröl. Aztán, ahogy egyre nagyobbak leszünk és tanulunk, egyre jobban megismerjük a világot. Ha pedig felnövünk, családot alapítunk, utódokat nemzünk. Továbbra is szeretjük a szüleinket, de már a saját családunkkal élünk, és azért dolgozunk, hogy nekik minden meglegyen.
Bársonyka sírdogált még, aztán édesanyja ölében elaludt. Álmában a
méhtündért látta.
- Gyere, megmutatom neked, milyen lesz az életed ezentúl!
Azzal pici pálcájával suhintott egyet, és apró csillagocskákból álló gyönyörű gömb maradt a pálcika nyomában. Bársonyka csak nézte, mert ilyen csodát még nem látott. A gömb átlátszóvá változott, és megjelent benne egy kaptár. A bejárat fölé ez volt írva:
B Á R S O N Y K A – L A K
Egy méhcsalád állt előtte. Bársonyka bement körülnézni. Kényelmes és tágas volt, lakhelynek éppen megfelelő. Kiment hát, és így szólt.
- ez az új lakásunk. Azt kívánom mindegyikőtöknek, hogy legyetek itt boldogok.
Az arcát enyhe szellő simogatta, eső permetezte.
Fölébredt. Édesanyja símogatta, és könnyei az arcára peregtek…
Nem volt azonban sok idő a búslakodásra, mert az egész kaptár a költözés lázában égett. Este búcsúvacsorával kedveskedtek a szakácsok. Roskadozott az asztal a sok finomságtól.
Az első fogás mandulavirágpor leves, gólyahír szirommal. Utána rózsasziromba göngyölt sárgabarackvirág-por következett, gyermekláncfű- és pipacsvirágporral meghintve. Ezt követte a cseresznyevirágporral töltött almavirág szirom sütemény, gyöngyvirágpor puding, és mogyoróvirágpor csokoládé .
Vacsora után harangvirág szirmon tálalták a harmatcseppbe zárt menyecskevirágport, amitől aztán táncra is perdültek hamarosan.
Késő estig tartott a vigadalom, azután mindenki izgatottan feküdt le aludni. Nem tudták, Bársonyka kit választ másnap.
Korán reggel felsorakoztak a kaptárban a méhek. Mindenki meghatottan, ünnepélyesen várt. Volt ugyan némi lökdösődés, mert egyesek elöl akartak állni, hogy őket válassza. A nagy csöndben belépett a két gyönyörű méhkirálynő. Bársonka igy szólt:
- Tudjátok, hogy mindenkit nagyon szeretek. Sok-sok emlék fűz hozzátok. Nem tudok hát választani. Döntsék el ti, hogy ki akar jönni, és ki akar maradni. Az új kaptárban is dolgoznunk kell majd sokat, de ígérem, mindent megteszek majd azért, hogy boldogok legyetek. Köszönök mindent, amit értem tettetek, hogy szerettetek. Nem felejtem el azokat sem, akik itt maradnak. S most kérlek benneteket, repüljünk ki, és aki velem akar tartani, az sorakozzon mögém.
Azzal megcsókolta édesanyját, és kirepült az udvaron álló fára. A többiek is kirepültek, és két csoportra oszlottak. Aki maradt, kicsit szomorúan ment vissza. Aki pedig Bársonykával tartott, az izgatottan röpködött új királynője körül.
Zsófi nagypapája éppen akkor érkezett haza a boltból. Szólt az unokájának.
- nézd csak kicsim! Most vált ketté a méhcsalád. Milyen bársonyos a királynőjük!
Azzal egy új kaptárt készitett, és a bejárat fölé kiirta:
B Á R S O N Y K A – L A K
Odatette a másik kaptár mellé, és Zsófival végignézték, ahogy Bársonyka, és új családja beköltözött.
Évek múlva, amikor már Zsófi férjhez ment, már sok kaptár állt egymás mellett. A méhek rengeteg mézet adtak, és olyan finomat, hogy az emberek messzi földről is eljöttek érte. Zsófi tudta, és el is mondta mindenkinek, hogy az ő mézük azért olyan finom , mert önzetlen barátságból született.
A mézes üvegekre pedig ez volt írva: A SZERETET MÉZE.
--------------------------------------------------------------------------------------------
A sün
Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak
voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.
Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák.
De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott.
Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.
Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt.
A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.
- Süni! kiáltott fel nagy örömmel, - és leguggolt a sündisznó mellé.
A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
- Kedves Süni, bújj elő a kedvemért! - kérlelte a kislány - Szeretnélek megsimogatni!
A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, vagy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.
A kislány tovább kérlelte.
- Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat hadd érintsem meg!
A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében.
Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.
- Hagyj békén! Engem nem lehet megsimogatni - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott.
- Ne haragudj rám, én csak jót akartam...
- Persze, persze, hm... - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
- Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.
És a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani:
Gyere visszaaa! De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe:Talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.
S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze.
A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt.
Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt.
A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.
- Itt vagyok - suttogta.
A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
- Hát Isten hozott - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.
- Most megengeded, hogy megsimogassalak?
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak.
Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
- Látod, mondtam én, előre megmondtam - morgott a sün - jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!
- Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! sírt a kislány, és elrohant.
A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána.
- Várj! Gyere vissza! Én nem akartam!! Nem így akartam!!! Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.
A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza.
Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.
A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett.
És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.
Soha senki nem simogatott meg!
Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből.
És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Az egyetlen!!
Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.
- Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni mondta a kislány, örömtől elcsukló hangon.
És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.
- Mindnyájan félreismertünk. - mondta a kislány - Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.
A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli.
A sün és a kislány attól fogva barátok lettek.
Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.
-------------------------------------------------------------------------------------------
Az aranydoboz
Élt egyszer egy ember kettesben a lányával.Felesége rég meghalt.
Egyszer, karácsony előtt az apa drága pénzen vásárolt arany csomagolópapírt. Amikor azonban az ajándékot be akarta a lányának csomagolni, nem találta.
-Te vetted el az arany papírt? - kérdezte a kislányt.
- Igen... pityeredett el a kislány.
- Kérés nélkül evetted, ezért büntetés jár. Egy hét szobafogság.
Amiről az apa nem tudott, az az volt, hogy lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot, amivel az apja számára készített ajándékot. Egy dobozba csomagolta be, és tette a fa alá. Amikor szenteste az apja meglátta az ajándékot, kibontotta, látta, hogy a doboz belül üres. Azt mondta a lányának:
- Tudod kislányom, az úgy szokás, hogy ha valakinek ajándékot adunk, akkor nem szabad üres dobozt adni.
- De apa - így a lány - hiszen ez a doboz nem üres, tele van csókokkal, amiket én raktam el neked karácsonyra.
Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a lányt, bocsánatáért esedezve. A kislány átölelte apját és sírva bocsátott meg neki.
Nem sokkal ezután a kislány meghalt egy balesetben. Az apa egész életén át az ágy alatt őrizte az arany dobozt. Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta a dobozt és egy emlékezetes csókot vett ki belőle így emlékezve az ő gyermekére, aki azt odatette.
--------------------------------------------------------------------------------------------
Az ablak
Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben.
Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét.
Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt.
A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva.
Beszélgettek a családról, feleségről,gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvőembert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.
Az ablak egy kellemes , tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós kis hajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások
mellett órákig, egymásba felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.
Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján.
A napok és hetek teltek.
Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre.
Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta.
Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz.
Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.
A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem....
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 12
Tegnapi: 1
Heti: 13
Havi: 35
Össz.: 13 614
Látogatottság növelés
Mamatanoda - © 2008 - 2024 - mamatanoda.hupont.hu